ELKÖLTÖZTEM

Nagy hírem van emberek! Ezentúl az élményeimet itt olvashatjátok. Nem más, mint Lakatos Levente kért fel, hogy vezessek blogot a kinti élményeimről a hivatalos oldalán, szóval WÁÓ! Persze igen mondtam, úgyhogy mindenki, aki érdekelt ezek után is, ott folytathatja  a nyomozást. Azt hiszem, kéthetente lesz frissülés, nagyjából ugyanakkora terjedelemmel. 

Köszönöm, aki itt olvasott eddig (sajnálom, hogy nem írtam, de... nem volt túl jó időszakom, mondjuk úgy), remélem  a továbbiakban is követtek majd az új oldalon.

Az első, bemutatkozó posztot ezen a linken tekinthetitek meg. Köszönöm!

4. Sushi & sütik

Komolyan mondom, megőrülök az itteni sütikért. Mini torták, kis sütikék, fagyikelyhek minden mennyiségben, mindenhol, ráadásul olyan jól néznek ki, hogy már az első pillanatban összefut az ember szájában a nyál, nem is beszélve az ízekről... Mennyeiek, én mondom! Mutatok is párat, hogy lehessen irigykedni:
Én megmondtam. Túl jól néznek ki, és tényleg nagyon finomak is!

 
A következő amit megemlítenék, az a sushievés, mivel valamennyire eltér az otthoni európai szokásoktól (ki gondolta volna?).

Ők is inkább sushiéttermekbe járnak enni, hiszen úgy a legegyszerűbb. Beülsz a szalag mellé, rendelhetsz bármit, bármit az étlapról, vagy ami a szalagon fut, csak pl wasabi nélkül, vagy le is veheted onnan. Minden kaja tányérján van egy szín körbe, az jelzi az árát.
Közben ott úszkálnak a halak az akváriumban, és ha kérsz egyet, pl egy picikét (nem tudom mi az), kiveszik, nyersen, élve kiszedik a húsát és feldarabolva mellé tűzik, elég rakják, miközben még lélegzik és könyörögve néz rád, hogy öld már meg végre,  ha pedig megetted, megsütik a hal maradványait és visszahozzák, hogy azt is edd meg. A japánok szerint ez nagyszerű, mert nem veszik semmi kárba, szerintem szimplán csak elmebeteg (pedig a hal tényleg isteni volt.)
Ja igen, és ami még nagyban különbözik az az, hogy NEM pálcikával eszik a sushit (nigiri / maki / stb), hanem kézzel! És ez a tradicionális, megszokott. Illetve nem a rizses felét mártják a szójaszószba, hanem fejjel lefelé, a halas részét.

3. Helyzetjelentés

Vége a tábornak, túléltem, és még jól is éreztem magam, bár csütörtökre kijött rajtam az időeltolódás, és még most is szenvedek miatta, alig bírok felkelni, és napközben is fáradt vagyok állandóan.

A családnál vagyok szombat óta. Miután értem jöttek, elmentünk egy hatalmas parkba, ahol virágzott a cseresznyefa, és rengetegen piknikeztek alattuk. Gyönyörű látvány.

Azt hiszem, a legjellemzőbb a japánokra, hogy felfele építkeznek, a kevés hely miatt, és a kütyükben is igyekeznek a legkisebbre törekedni.

Odaadtam nekik az én ajándékaimat, és nagyon örültek nekik, ahogy én is azoknak, amiket tőlük kaptam.

Nagyon örülök, hogy a szülők beszélnek angolul, mert Oka-san (anyuka) mindig elmagyarázta, mit hogyan kell enni, miből van, stb, elmagyarázza, mit miért csinálnak, és így tovább. Eléggé tisztaságmániás, konyhában is 3x megmosnak mindent, zsepitartók az egész házban mindenütt. Oto-san (apuka) meg eszméletlen, hogy ért mindenhez, bármit megszerel vagy megcsinál, nagyon durva.

Megyünk minden nap boltba, nagyon tetszik, a gyümölcsök meg a zöldségek is mások, nagyobbak, mint az otthoniak, és az egyik boltban pl még be is pakolják a cuccokat a táskába. A kaják is finomak, bár nem minden része ízlik természetesen. 

A kocsijuk is tök szép, Subaru (japán márka), és ami a legjobban tetszik benne, hogy a motor azonnal leáll, amint megáll a kocsi, és indul, ahogy indul.

Egyik nap elmentünk egy elektronikai boltba, ahol az eladó azt mondta Oka-sannak, hogy olyan szép vagyok, és úgy nézek ki, mint egy modell, ő pedig eldicsekedett, hogy hát igen, tényleg az vagyok. Kicsit néztem mikor elmesélte.

Az állomástól 5-10 percre lakunk, szóval nagyon közel van, és körbe van véve többemeletes bevásárlóközpontokkal, van ott minden: ruháktól kezdve minden kacatot és 100Yenes boltot is meg lehet ott találni.

Tegnap rajzoltam a húgomnak, mert az ajándékcsomagban, amit tőle kaptam, volt egy kis cetli azzal, hogy "rajzolj valamit", ezért mikor tegnap elment suliba, egész délutánig a rajzon dolgoztam, és kész is lett, este oda is adtam neki, és azt hiszem nagyon tetszett neki. Vele sajnos nem tudok még sokat beszélni, mert nem szólal meg angolul, bár tudom, hogy nagyjából érti, amit mondok.

Tegnap és ma Oka-san itthon dolgozik, holnap meg szabadnapja lesz, szóval elmegyünk venni pár dolgot, ami még kell, illetve lehet elmegyünk Shibuyára. Ápr.3-án kell bemenni a suliba az egyenruháért, 4-én tesztet íratnak, mennyire nem tudok japánul, illetve 6-án lehet lesz megnyitó, 8-án pedig kezdődik a suli.

Még a táborban, a szobám ablakából készült kép.

 Tove (svéd) & Ingrid (norvég) (táborban)             Nam (thai lány) & Én

Cseresznyefa-virágzás a parkban

2. Már csak néhány nap...

Nos, itt a péntek, havazik és vihar van, de elkerülhetetlenül közeledik a hétfő...

Már nem félek annyira, a múlthét volt talán a legrosszabb, de már megnyugodtam, és a családom is nagyon vár már, annyira aranyosak, csak ugye először felkészítő táborba visznek majd minket... Leginkább attól tartok már csak, hogy hogy élem túl a 15 óra repülőutat.

A bőrönd már félig bepakolva, így 20 kiló, és még mindig vannak cuccok, amik arra várnak, hogy belekerüljenek. Már azt is tudom pl, hogy lesz net a sulimban, meg az állomások környékén is van, stb.

Már majdnem minden kész van, még az albumot kell befejeznem, amit a kinti családnak készítettem az itthoni dolgokról.

Igazából nem tudom mit írhatnék még, hiszen nem tudom mire kell számítsak. Az biztos, hogy hiányozni fog minden és mindenki; a barátok, a család, a mellettem békésen szunyókáló macska...

Nyugodt szívvel hagyok itt mindent, tudom, hogy megvan a helyem, ha hazajövök, és jó helyem lesz, tudom, hogy aki akar, az megvár, és mindenki támogat, aki számít.

Remélem az idő azért kicsit szebb lesz hétfőre...

1. Kiutazás előtt

Sziasztok!

Mai témánk az lesz, mik a teendőink egy kiutazás előtt~

Szóval az egész azzal kezdődött, már lassan egy éve, hogy a különangol-tanáromtól hallottam ilyen cserediákprogramról, aminek a segítségével az ember kiutazhat egy évre vagy fél évre, nyárra egy adott országba, ottani iskolába kell járnia, miközben egy helyi családnál lakik, stb.

Ekkor még csak kacérkodtam a gondolattal, hogy kiutazzak Japánba. Megkérdeztem apukámat, ő mit gondol a dologról, és részéről támogatásra találtam, hiszen ő Moszkvában járt egyetemre, és szerinte nagyszerű, hogy most már ilyen lehetőségeink vannak. Anya is támogatott, bár tudom, hogy nem egyszerű megemészteni ezt az egészet. Nekem sem.

Eljött a nyár, és még mindig nem történt semmi, ezért eldöntöttem, hogy akkor nekivágok. Írtam az AFS nevű szervezetnek, és ők egy olyan 2 hónap semmittevés és rájukszólás után hajlandóak voltak közölni, hogy sajnálják, de túl öreg vagyok, nem utazhatok ki (Csak közlöm, hogy márciusban, pont a kiutazás előtt töltöm be a 18-at. Fene az öreg mindenem, nem igaz?). 

Eléggé kétségbeestem ekkor, de nem adtam fel a reményt. Kapcsolatok árán a kezembe került egy telefonszám, egy fiúé, aki a YFU-val utazott ki, 18 fölött Spanyolba, ha jól emlékszem. Felhívtam, ő pedig mondta, hogy másnap menjek be vele, lesz valami gyűlés, és akkor beszélhetek az ottaniakkal is. 

Hát így történt. Vonaton találkoztunk, és mentünk be a YFU-hoz. Ott mindenki nagyon kedves volt és rendes, és el voltak tőle ájulva, hogy csak így odaállítottam, tükrözve elhivatottságomat. Megígérték, hogy pár napon belül kiderítik, baj-e a korom (mert meséltem nekik az esetet), és mint kiderült, nem volt gond :)

Tehát kezdődött a hosszú-hosszú procedúra: papírok kitöltése, és a többi. Persze kaptam hosszabbítást, mivel így is később jelentkeztem, de nem volt gond, minden kész volt és jó volt.

Talán a legrosszabb a várakozás, hogy legyen családja az embernek. Persze ez is emberfüggő, valakinek nagyon hamar lesz, de valakinek (mint nekem is), még nincs például xD Hogy zavar-e? Régen zavart, mert alapból van bennem egyfajta "nem kellek senkinek" érzés, de már rég túltettem magam a dolgon. Nem félek ettől, tudom, hogy lesz családom, akárki akármit mond.

Mindenki azt kérdezi: Nem félsz az úttól? Nem félsz, hogy kimész egyedül és...?

A válaszom erre mindig az volt: Nem, nem félek.

De hogy mi az igazság? Félek.

Minél közelebb van, annál inkább félek. Valószínűleg ez elkerülhetetlen. De ahogy egy bölcs irodalomtanár mondta az iskolámban, mikor utolsó nap odamentem hozzá elbúcsúzni: Az ember csak az ismeretlentől fél, de ne aggódj, nem lesz baj. Azóta is a fejemben van ez a mondat, de talán csak a napokban értettem meg igazán, mit is jelent.

Szerintem az egyik legfontosabb, hogy az embernek ne legyenek elvárásai a kintléttel kapcsolatban. Persze most nem arra gondolok, hogy "Egy felsőfokú nyelvvizsgával jövök majd haza!", mert ilyeneket természetesen el lehet dönteni, hiszen kell az elhatározás az ilyen dolgokhoz. Úgy értem, ne akarjuk előre megírni, hogy fogunk kint élni, mi hogy lesz. Csak a saját érdeketekben. Csalódni nem jó dolog.

Hogy vannak-e elvárásaim? Csupán egy dolgot reméltem a kintléttől, és bár nem sok esélyem van rá, nem bánom, majd lesz ahogy lesz. Ha most nem jön össze, majd később megvalósítom ezt az álmom.

Nem félsz hátrahagyni mindent? Nem. Sose bánd, hogy itt kell hagynod a családodat, barátaidat, macskádat, kutyádat, hörcsögödet, hiszen ezek mind megvárnak. 9 hónap amúgy sem olyan hosszú idő, hogy ne bírd ki nélkülük. 

Talán könnyen beszélek, mivel nem sok barátom van, legalábbis igaz, közeli barátom tényleg alig akad, bár én ennek örülök, mert inkább kevesebb igaz, mint sok hamis, nem? 

Ennek ellenére mégis hónapokon át a sírás kerülgetett, mikor arra gondoltam, hogy fogom elmondani az osztályomnak a dolgot. 

Természetesen a legjobb barátnőim már előbb tudtak a dologról, a kisebb barátok meg... Szép lassan.

Ami az iskolai részt illeti: November tájékán érdemes fogadóórát kérni az igazgatótól (mármint a szülőnek), és megbeszélni vele a dolgot. Lehet különbözeti vizsgát tenni, bár ez felesleges szerintem, egyszerűbb halasztani egy évet. A halasztási kérelmet pedig ráér januárban, félév vége előtt leadni. Így hát félévig jár az ember iskolába, ha kereszttanéves programról van szó. Tehát januárig suli, aztán van szabad 2 hónap, ami persze nem azt jelenti, hogy ráér az ember, majd márciusban kiutazás, és januárban jövünk vissza, a 2. félévre, ami előtt elmentünk.

Én speciel csak az utolsó héten közöltem az osztállyal a dolgot, és ennek meg is volt az oka, bár ezt mindenki maga dönti el. A tanárokhoz is egyesével odamentem órák után, hogy elmondjam nekik. A legtöbbjük lelkesedett az ötletért.

Még februárban kell mennem előkészítésre, ami még nem tudom mit takar, de gondolom elmondják mi hogy lesz. Ja igen, a repüléstől nem félek, rengeteget utaztam már, és szinte már otthonosan mozgok az átszállóhelyen is, voltam már ott párszor, tehát emiatt nem aggódóm.

Nos egyelőre ennyi, remélem ez is segített kicsit valakinek. Ha kérdésetek van, nyugodtan írjátok le kommentár formájában, és akár ott, akár egy következő bejegyzésben válaszolok rá.